Brunszvik Teréz-díjat kapott Zilahi Józsefné főiskolai docens

Hogy a ránk bízott gyerekek teljes életet éljenek...

    A Magyar Kultúra Napján Pálinkás József oktatási miniszter pedagógusoknak adott át kitüntetéseket a Néprajzi Múzeumban rendezett ünnepségen. A kitüntettek között kiemelkedő óvodapedagógiai munkájáért Brunszvik Teréz-díjat kapott Zilahi Józsefné, a Nyugat-magyarországi Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Főiskolai Kara főiskolai docense.

    - Eredetileg nem is erre a pályára készültem - emlékszik vissza a kezdetekre Zilahi Józsefné. Az ELTE latin-magyar szakára tett sikeres vizsga után, tizennyolc éves koromban Debrecenből férjhez jöttem a soproni erdőmérnökhöz, az egyetem akkori adjunktusához Zilahi Józsefhez, aki édesanyámnak megígérte, hogy a továbbtanulásomat mindenben támogatja. Közben az erdőmérnöki karra is felvételt nyertem, de a soproni továbbtanulási lehetőségek közül aztán mégis az óvóképzőt választottam.
    Férjem – akinek ezért köszönettel és hálával tartozom – betartotta ígéretét, remek könyvtárával is folyamatosan segített, támogatott a főiskolai és egyetemi tanulásban, a munkámban. Érdekelte, amit csinálok, ő maga is nagyon fontosnak tartotta a kisgyermekekkel való foglalkozást, és egyetértett azzal, hogy ezen a területen nagyon jól képzett emberekre van szükség. Én pedig megszerettem ezt a pályát. Hozzá tudtam magamat hajlítani ahhoz a feladathoz, amelyet az élet osztott ki nekem.
    Ebben nagyon nagy része volt az akkori tanáraimnak, különösen Giczy Jánosnak, Bauer Gabriellának, dr. Kelényi Ferencnek, Emresz Károlynének, Gubacsy Endrének, Major Lászlónak, akik a szakma szeretetének átadásával együtt megértették velünk, azt, hogy a kisgyermek-nevelés nemzetnevelési feladat. És ez különösen fontos a mai világban, amelyben a kisgyermekek nem az édesanyjuk mellett nőnek fel.

    Harminckilenc éve tanítok az óvóképzőben, nagyon sok volt diákom megbecsült óvónőként dolgozik a pályán, akikkel a továbbképzések során sokszor találkozom. Tudom, hogy a díjra való felterjesztésemet ők szervezték meg. Az ajánlóim között büszkén említem Vekerdy Tamást, akinek munkatársa vagyok, például az Országos Óvodai Nevelési program és az Alapprogram készítésekor szóban és írásban is konzulens partnere voltam. Ajánlóim voltak a határon túl élő magyarlakta területek óvodapedagógusai is. A Kárpát-medence teljes magyarlakta területének óvodapedagógiáját és számos kiváló szakemberét megismertem, Erdélytől Burgenlandig és a Vajdaságtól Szlovákiáig, Kárpátaljáig.

-Mi a lényege a Zilahi Józsefné által kidolgozott óvodapedagógiai módszernek?
- Óvodai nevelés játékkal, mesével: ez a neve a munkatársaim segítségével kidolgozott módszernek, amelynek a lényege az, amit a nevében is hordoz. Az óvodai tevékenységekben teljes mértékben figyelembe kell venni a kisgyerekek életkori tulajdonságait. A gyerekek legjobb helye a családban lenne, de miután manapság az élet nem adja meg nekik azt a lehetőséget, hogy anya, apa nagyszülők mellett nőjenek fel, ezért az óvodának kell a család mellett olyan intézménnyé válnia, ahol a gyerekek természetesen jól érzik magukat. Az óvoda - elsősorban - nem arra való, hogy a gyerek az iskolára készüljön fel, hanem arra, hogy az óvódás teljes kisgyermekkort élhessen meg. Ennek intézményi szinten nagyon sok olyan összetevője van, amelyeken tulajdonképpen mi évtizedek óta dolgozunk. A játékban és a mesében minden benne van, ami egy kisgyereknek jó. Gyorsan telik az idő, hamar jön anya, a játékokra, mesehallgatásra jó lesz majd visszaemlékezni felnőttkorban - nagy tartalékfelhalmozó időszak ez - az élet nehezebb helyzeteiben lesz mihez visszanyúlni. A mai fiatalok többsége sokszor azért kiüresedett, mert a gyerekkoruk sivár volt és nincsenek érzelmi tartalékaik. Azt gondolom, hogy elsősorban az érzelmi intelligenciát kell kiművelni és az óvónőknek is, főként ezzel kell rendelkezniük, amellett, hogy ismerniük kell a kisgyerekek szórakoztatásához szükséges, játék-, mese-, vers- zenei anyagot és érteniük kell a gyerekrajzok világához. Az egészet nem tanítani kell, hanem bízni a gyermekek magukkal hozott adottságaiban, amelyek előtt csak az utat kell megnyitni. Ez világfelfogás kérdése is. Meggyőződésem, hogy az az erőszakos pedagógia, amelyik úgy gondolkodik, hogy mindent kívülről kell rárakni a gyerekre, a sivár materializmus filozófiáján alapszik. Ha elfogadjuk azt, hogy a puszta létezésen kívül valami másért is vagyunk a világon, és azt, hogy belső erőket kaptunk ajándékba, amelyeket valahol ki kell bontakoztatnunk, akkor használnunk kell azokat, a Teremtő munkatársaként, hogy a ránk bízott gyerekek teljes életet éljenek. Az óvodában nem csak úgy eljátszogatnak gyerekek és óvónők, ott nem csak felvigyáznak a gyerekre, mint egy ruhatárban. Az óvodai munka egyrészt az óvónők számára nagyon fárasztó tevékenység, másrészt pedig egy csipkefinomságú szövésű mesterség, hiszen a kisgyerekek nagyon védtelenek a pedagógiai hatások ellen. A pedagógiai melléfogások ellen a kicsik nem tudnak úgy védekezni mint egy ifjú, tehát az óvónőt olyanná kell kiképezni, hogy rendelkezzen azzal a tudással és képességekkel, amelyek alkalmassá teszik a feladatra. Ugyanakkor fontos, hogy meg is maradjanak e képességei – kézügyessége, zenei-, beszéd- és mozgáskészsége – ne égjen ki, érzelmi életében, elsősorban kedélyében, egészséges lelkiségében szeressen a kisgyermekek között lenni. Erre igyekeztem mindig tanítani a hallgatóimat és a visszajelzésekből úgy érzem sikerrel.

Az óvodai nevelésben használt módszerünk másik lényeges eleme, az, hogy az anyanyelvi nevelést a középpontba helyezi. Több mint tizennyolc éve folyamatos kapcsolatban vagyok határontúli kolléganőkkel: Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Székelyudvarhelyről, Székelykeresztúrról, Illyefalváról, Nagyenyedről, de rendszeres továbbképzéseket tartok a Vajdaságban, Burgenlandban, Szlovákiában, Kárpátalján is.
Még főigazgató-helyettesként hívtam össze a Kárpát-medencében dolgozó óvónők magyar képviselőit Sopronba, ők pedig utána visszahívtak. Fari Palkó Ilona, a nagyenyedi kollégium gyakorló óvodájának nagyon nagy tudású vezető-óvónője és Vankó Teréz a Szlovákiai Magyar Óvodák Egyesületének elnöke volt az, aki segített a kapcsolatokat továbbépíteni. Én valóban azt gondolom, hogy egységes magyarság létezik és, hogy a magyar anyanyelvű kisgyerekeknek jár az az anyanyelvi műveltség, amit egy magyar óvodában, vagy akár magyar óvodai csoportban megadhatnak nekik. Nem is értem azokat, akik "határon innen-ről és határon túl-ról" beszélnek. A Kárpát-medencében egységes magyarság él, mindnyájan testvérek vagyunk, mindnyájan egy egységes nyelven beszélünk és egyazon nemzeti műveltséget akarjuk megtartani és továbbadni. Azt sem tartom jó gondolkodásmódnak, hogy mi oda adományokat viszünk – akár szellemi, akár fizikai értelemben – hiszen tulajdonképpen mi magunk ugyanannyit kapunk őtőlük, ha nem többet. Én most itt éppen vizsgáztatok, és a hallgatók azokat a népköltészeti alkotásokat fogják felmondani könyv nélkül, ami a bihari gyermekmondókákban, a szlovákiai gyűjteményekben a Benedek Elek mesés könyveiben vannak. Tehát, ki ad és kinek? - Közös kincsünkről van szó.

- Évenként a nappali tagozaton 120, a hazai és szlovákiai levelező tagozaton 600-80 tanítványa volt, ezért bárhova megy a magyar nyelvterületen ismerősökre talál és bármelyik óvodába megy, úgy fogadják mint szakmabeli családtagot. Sopronban hogyan működik az Ön által kidolgozott modell?
- Sopronban jó talajra lelt a módszer. Az Anyanyelvi Tanszéken és a Pszichológiai Tanszéken egyaránt voltak jó munkatársaim: Stöckert Károlyné, Jávorszky Edit és a soproni óvodák - a két gyakorlóóvoda és a bánfalvi óvoda - rengeteget segítettek a módszer kidolgozásában és a játékkal-mesével nevelés szellemiségének terjesztésében. A továbbképzéseken bemutatókat és előadásokat tartottak, kipróbálták azt, amit megbeszéltünk, és én kísérletképpen egy ideig vissza is mentem dolgozni délutános óvónőként a Zsilip utcai óvodába, azért, hogy magam is a gyerekek között legyek és megéljem azt, amit elméletben kidolgoztam. Abban, amit elértem nagyon sokat segítettek a kollégák, különösen Dobai Z. Lászlóné, aki ezer és ezer órát szánt a programra, Németh Istvánné, Führer Ernőné vezető óvónők, Majsa Imréné, Lőrincz Rozália, Dávidné Németh Valéria és Szedenik Ágnes mind szívvel lélekkel támogatták ennek a korszerű óvodai modellnek az elterjedését és sikerét. Én sokszor csodáltam őket, hogy micsoda hatalmas munkát képesek belefektetni csak azért, hogy a gyerekeknek jó legyen.
A szülőknek már csak a választási lehetőség maradt, hogy egy tanítósabb vagy egy játszósabb óvónénihez adják a gyereket.

Pálinkás József a díj átadásakor Németh Lászlót idézte:

"Az ember nem csak utas és önmaga szobrásza, de embertárs is, aki míg magát teremti, az egész emberi életet valami magasabb lehetőség felé igyekszik terelni".

A kitüntetés köszönet. Köszönet a munkáért, a gondolatokért, a szeretetért.

Tényleg legyen köszönet a kitüntetés, mindenkitől és mindenért Zilahi Józsefnének.

Forrás: http://cyberpress.sopron.hu/article.php?id=4747