A játéknak kell kitöltenie a teljes óvodai életet” – vallja dr. Zilahi Józsefné Kata óvodapedagógus

A Napsugár pedagógusfórum visszatérő vendégelőadói közé tartozik dr. Zilahi Józsefné Kata, a soproni Benedek Elek Pedagógiai Főiskola docense, a Játékkal, Mesével Nevelő Óvónők Egyesületének elnöke.

A válaszúti találkozón főként a meséről és a kisgyermekeknek szóló olvasmányokról értekezett és beszélgetett a tanítónőkkel, óvónőkkel, ezt követően lapunknak az egyesület tevékenységéről is készségesen beszámolt.

– Azért hoztuk létre az egyesületet, mert a játék szerepét és jelentőségét, értelmét valójában sok óvodapedagógus nem értette. Ezért részben a képzés is hibáztatható, mert nagyon pedagógiai szempontból kezelte a játékot: legyen direkt nevelő, célszerű, tanító tevékenység. Az országos óvodai programban pedig az akkori tevékenységi formák (ének-zene, rajz, vizuális nevelés, testnevelés, irodalmi nevelés, matematikai nevelés és környezetismeret) csaknem úgy jelentek meg, mint az iskolai tantárgyak, csak csökkentett mértékben, a játék azonban az utolsó helyen állt. Sokan úgy fogták fel, hogy az csak a szabadidőt kitöltő tevékenység, amikor az óvónő együtt van ugyan a gyerekekkel, de ez a lazább idő, és utána jönnek a fontosabb dolgok. Ezt a gondolkodásmódot meg kellett változtatni. Gyermekélettani szempontból ennek a korosztálynak a nevelése, tanítása, tanulása, felnövekedése abban a tevékenységben ideális, ami rá életkorilag jellemző. Óvodáskorú gyermekre a játszás jellemző: ezt kell a helyére tenni, s ebből is a spontán játékot, aminek a nagyrésze szimbolikus játék ebben az életkorban. Ilyen mondatok hangzanak el leggyakrabban: tegyünk úgy, mintha...., mondjuk, hogy..., változzunk ezzé/azzá..., játszásiból...

Hangsúlyozni kellett, hogy igenis a játéknak kell kitöltenie a teljes óvodai életet, ez a cselekvéses lehetősége az óvodai nevelésnek, a szóbeliségnek, a magasrendű anyanyelvi nevelésnek pedig egyetlen módja a mesehallgatás és az óvónő által fejből mondott mese. Sok óvónő ezt nem így tanulta a képzőben, vagy csak az elméletét hallotta, de nem gyakorolta. Úgy tanulták: szabadidő, játékidő reggel háromnegyed óra, utána jöttek a komoly foglalkozások. Ezt kellett megváltoztatni. Persze nem lehetett ezt általában és összességében megváltoztatni, hanem úgy jelent meg, mint az alternatív pedagógiák egyik formája. Ebbe a mozgalomba az óvónők legjava kapcsolódott be, akik tudták ezt, és szerették volna, hogy a kicsik egész nap játszhassanak, és csak a mese, a fontos, élethez tartozó gondozási feladatok és az alvás szakítsa meg. Ennek a nevelési formának kellett zöld utat nyitni.

Tanulás játék közben

– Gondolom, az egész napi játszás arról szól, hogy ebben a játékban a gyermekek rengeteget tanulnak.

– Önmagában is tanulnak, de frontális oktatás ezekben az óvodákban nincs. A felnőtt együtt játszik velük, a gyermek pedig felfedezéssel, ismétléssel, gyakorlással tanulja meg azokat a dolgokat, amelyek neki akkor és ott fontosak. Az óvónéni mutat dolgokat, de nem hangsúlyozza, hogy ezt azért teszi, mert meg kell tanulni, a játékhelyzetekből sem von le következtetéseket. Nem hangsúlyozza például, hogy vannak szárazföldi, vízi és légi közlekedési eszközök, hanem repülőgépest játszanak székekből eszkábált repülőgépen, papírhajót hajtogatnak, pancsolnak, vízre engedik, de ennek nem kell feltétlenül leckévé összeállnia, és nem szabad, hogy ezeket a helyzeteket az óvónő átfordítsa tanítási helyzetekbe

A lényeg: játszom, de nem mondom el, hogy: látjátok, most ősz van, az ősz egy évszak stb. Tesszük a dolgunkat, közben mondom az oda tartozó verseket, mondókákat, ha kell, énekelek, ha úgy gondolom, akkor barkácsolunk valamit, beszélgetünk, és tulajdonképpen az előbb felsorolt összes foglalkozási ág mind belefér a játékba. Van énekes játék, a mondókákat lehet úgy mondani, hogy ölbe vesz egy-két kicsit, és ismétlik. Nincs egy tanmenete, ütemterve, ami hasonlítana az iskolai tanmenetre. Lehet számolgatni is, megszámolni, hány kiskacsa követi a kacsamamát, hogy el ne vesszenek, de az mind a játék része. Belefér a mozgásos játék: kibújunk, bebújunk, felmászunk. Nem úgy, mint egy katonai kiképzéshez hasonló tornaórán, hanem a gyerekek játszhatják a mozgásos játékokat: a szobában bordásfal van, mászhatnak, az óvónéni leterít egy kék takarót, és a tengerbe ugrálnak. Láttam egy tatabányai oviban egy játékot: az asztalok alatt volt a bánya, a fiúk vadgesztenyéket szállítottak kis játékcsillékkel, a lányok pedig az asztalok tetején kirándulást játszottak. A fiúk kicsit morogtak is, hogy miért ülnek a bánya tetejére, de az óvónéni megmondta, hogy ez most egy hegy, ahová lehet kirándulni. A gyerek nem tudja, hogy ő most tanul, de közben rengeteg ismerettel gazdagszik, és mindig azzal, ami éppen az adott konkrét helyzetben és abból következik. Mert azt hiába művelném, hogy leültetem, és magyarázok neki valamiről, ami nincs ott.

– Azok a gyerekek, akiket ilyen módon nevelnek, mire iskolába kerülnek, megszerzik ugyanazt a tudásanyagot, mint azok a társaik, akiket frontális módszerekkel, foglalkozásokkal oktattak?

– Minden normális gyermek megszerzi. Az is, aki sosem jár óvodába. Hatéves koráig megtanul tízig számolni, megtanul egy-két verset, éneket, tudja, hogyan követik egymást az évsza­kok, felismeri az állatokat stb. Kicsit eltúlozzák ezt, nem igaz, hogy az óvodában ilyen leckeszerűen kéne felkészülni az iskolára.

– Miből áll az egyesület tevékenysége?

– Azért is született az egyesület, hogy a tagok évenként tudjanak tapasztalatot cserélni. Most már 18 éve találkozunk, és annyira szívesen jönnek a kolléganők, hogy meg se tudnánk szüntetni ezeket a konferenciákat. Kezdetben a program védelme miatt jött létre az egyesület. Most már nincs szükség védelemre, de akkor is összejövünk, hívunk előadókat, főként a lélektan, a művészeti nevelés vagy az egészségügy területéről, akik nem szorosan a szakmához kötődnek, de sok fontos dolgot tudnak velünk megosztani. Az is fontos vetülete a szervezetnek, hogy összetartsa a társaságot, azokat az óvónőket, akik így szeretnének dolgozni. Élvezzük azt az átlagosnál intelligensebb közönséget, hangulatot és tartalmat, ami jellemzi ezt a társaságot. A Kárpát-medence egészéből hívunk meg kolléganőket, testvéregyesületünk szerveződött Marosvásárhelyen, jártunk Székelykeresztúron, Nagyváradon, Szlovákiában, Vajdaságban. Kárpátalján is voltunk, de onnan már nem nagyon tudnak eljönni a találkozókra.

Inkább keveset, de jót

– A jelenlévőkkel arról is beszélgetett, mi kerüljön az óvodáskorú gyermek batyujába. Mit tanácsol ezzel kapcsolatban?

– Nem sok, de jó. Az ismeretek halmozásának nincs értelme. Hanem a jót keressük, a jól megválogatottat és nem túl sokat. Lényeg, hogy mélyen épülhessen be a gyerekek világába, jelentsen nekik valamit olvasóvá nevelés szempontjából. Nem kell mindent mindig előre hozni. Nem marad le a gyerek semmiről, ha a korosztályának megfelelő irodalmat kapja. A gyerekeknek a klasszikusokból kell először is válogatni. Mi a klasszikus? Az, ami örök érték

Olyan versek, mesék, irodalmi szövegek, ami felnőttnek is szép. Nem bárgyúságok, hanem a népköltés mellett feltétlenül hallania kell egy kisóvodásnak Petőfi Sándor Arany Lacinak című versét, ez a színvonal. Lehet persze más Petőfi-strófákat vagy sorokat is, akár a Tiszából is lehet idézni. Aztán a 19. századból Gáspár János, Gyulai Pál, Arany János egy-két sora, bár ő sokkal mélyebb annál, hogy ez a korosztály értené. Benedek Elekről mondjon bárki bármit, óriási az életműve, és ma is szükséges és modern. A századfordulón megsokasodnak a gyerekről és a gyereknek írt jó művek. Gyerekről szólva alapvető a Micimackó és A kis herceg, de ez nem gyerek kezébe való, hanem felnőttnek szól a gyerekkorról. Pedagógus nem is nagyon lehetne olyan, aki ezeket el nem olvassa többször is, hogy tudja, milyen a kisgyermek gondolkodása, milyen, amikor játszik, amikor szeretné megismerni a környező világot.

A kis hercegpéldául az életbölcsesség könyve, életről-halálról szól: ahogy a kis herceg visszaköltözik a kis bolygójára, az a halál élménye, nem gyereknek való. De ugyanúgy benne van a barátság, a gyerekszerelem, az értékek keresése, ezt esetleg gimnazista korban kezdik megérteni. El kell olvasni Kosztolányi Dezsőtől az Egy szegény kisgyermek panaszait, Szabó Lőrinc Tücsökzenéjét, Török Sándor Kököjszi és Bobojszáját, de mindezt a felnőttnek, a gyermekkel foglalkozó pedagógusnak, és esetleg az elemista vagy általános iskolás gyereknek is. A versek közül ki lehet válogatni egy-két Kosztolányi-, József Attila-, Szilágyi Domokos-, Zelk Zoltán-, Nagy László-költeményt. Weöres Sándor átléphetetlen, Kányádi Sándor pedig az egyetlen ma élő, igazán költői költő. Kormos István verses meséi is szóba jöhetnek, de nem mind igazán jó, és unják is a gyermekek, mert hosszadalmasak, lassan megy előre a cselekmény. A klasszikusok között ott van Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, itt-ott egy Gárdonyi- vagy Mikszáth-elbeszélés. A mai költők közül nem nagyon tudtam ajánlani, inkább erdélyieket: László Noémi, Kovács András Ferenc. Feltétlenül fel kell arra figyelni, hogy annak a tájnak, ahol a gyermek felnő, ki a klasszikus, kiemelkedő költője, és abból valamit halljon. Amit felsoroltam, már önmagában rengeteg. Nem kell megtömni a tarisznyát, elég ezekből válogatni.

– Mi a helyzet a magyarországi kortárs gyerekirodalommal?

– Rossz a véleményem róla. Nem szeretem. Azok, akik szándékosan gyereknek írnak, és úgy tesznek, mintha gyerekszemmel látnák a világot, szerintem hazudnak. Egy felnőtt nagyon ritkán tud ilyet hitelesen közvetíteni. Ehhez esetleg Móra Ferencnek kell lenni, de igazából ő sem azt állította, hogy gyerekszemmel látja a világot, hanem azt, hogy nagyapaként mennyire szereti az unokáját. Az írásai a Panka iránti szeretetről szólnak. Viszont ha egy író úgy tesz, hogy ő gyerekszemmel lát, azt én gyermetegnek érzem, és elmegy tőle a kedvem. Úgy gondolom, nagyon sokat ártott a magyarországi, de talán a határon túli gyermekköltészetnek is az izmusok világa, az erőltetett modernkedés. Az nem mese, ha egyik bugyutaságot a másikra halmozzuk. Én a Németh László-i felfogás mellett vagyok, aki Lányaim című esszékötetében feltette a kérdést: mit lehetne az ellen tenni, hogy legyen gyermekirodalom? Meglátása szerint ugyanis csak irodalom létezik, és ennek keretében az, ami gyermekeknek is való, a gyerekszoba ajtaját pedig – mondja Németh László – be kéne csukni a többiek előtt. Weöres Sándor is azt vallotta: aki nem tud felnőttnek írni őszintén, hitelesen és mélyen, az ráfanyalodik a gyermekirodalomra, ha magát akarja mutogatni, vagy pénzt akar keresni. Ez egy nagy üzlet, óriási a mennyisége a gyerekkönyveknek. Én sokáig nem hittem, amit például Kodály is mondott, hogy csak a legeslegjobb jó a gyerekeknek, pedig nagyon igaz. Ha a gyermek nem ismeri meg idejében a klasszikusokat, azok többet nem jönnek elő az életében, és ez nagy kárt és hiányt okoz majd számára.

Sándor Boglárka Ágnes

Forrás: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/61454